reblog

A Tinder az utóbbi évek legsikeresebb párkereső applikációjaként vált ismertté, annak ellenére is, hogy folyamatosan sok kritika éri.

Hogyan működik?

Az alkalmazás lényege, hogy gyorsan és játék-szerűen lehet váltogatni a felugró párkeresők képe alapján – valakit kedvelünk, valakit elutasítunk – tehát kifejezetten kinézet szerint választunk. Ez az egyik oka a rengeteg bírálatnak: sekélyes és nem szelektál semmilyen közös érdeklődés alapján - kizárólag az életkort és a helyszínt lehet beállítani a keresés szempontjaként, hirtelen, tetszés alapú döntéseket hozunk a racionálisan megalapozott választás helyett.

Bár vélhetően igaz a kritika: annál, hogy egy helyen és hasonló életkorban legyünk egy idegennel, valamint szimpatikusnak találjuk a kinézetét, általában több kell egy párkapcsolat indulásához, de ha belegondolunk, ezek mégis egyfajta alapjai lehetnek egy kapcsolat működésének. A fizikai közelség több vizsgálat szerint is jó előrejelző ilyen szempontból: egy kutatás szerint a házasságok egyharmada olyanok között köttetik, akik öt háztömbnyi távolságon belül éltek egymáshoz viszonyítva. Az életkor szintén fontos, racionális tényező: hasonló életkorú emberek nagyobb valószínűséggel osztják a hasonló hobbikat, érdeklődési köröket és érettséget mind fizikailag mind szellemileg, mint a nagyon eltérő életkorban lévő párok, ezért könnyebben hangolódnak egymásra. A racionális döntést segítő tényezők köre még egy tulajdonsággal bővült: már láthatjuk a gép által feldobott lehetséges jövőbeli ’életünkszerelmének’ a foglalkozását is – ami segíthet belőni a társadalmi ranglétrán elfoglalt helyzetét is a felhasználóknak. Ezeken túl azonban semmilyen konkrét információ nem szól a másik hátteréről, például az érdeklődéséről, hobbijairól, elveiről vagy bármiről, ami a közös időtöltés alapját képezhetné.

Mindenki csak a szexért?

Részben a kinézet alapján történő válogatás miatt terjedt el a Tinderről, hogy ’szexapp’, és a felhasználók nagy része csupán egy éjszakás kalandokat keres rajta. Ez természetesen sok esetben igaz is lehet, hiszen a Tinder valóban kiváló hátteret nyújt azoknak, akik alapvetően nem szeretnének nagy energiákat beleölni egy szexuális összeruccanásba. Mennyivel egyszerűbb (és olcsóbb) felmenni a Tinderre és nem elmenni egy szórakozóhelyre, nem belépőt fizetni, nem meghívni valakit inni/enni és nem izgulni rajta, hogy végül feljön-e vagy sem? Sokan kezdetektől fogva egyértelművé teszik, hogy milyen céllal regisztráltak és ők is találnak maguknak megfelelő partnert. Ez tény, azonban nem azt jelenti, hogy mindenki ilyen céllal van fent, azt pedig végképp nem, hogy rosszul működne a program, sőt! Az hogy sokféle igényt képes kielégíteni és széles skálán mozog a felhasználók köre, az egyik oka a népszerűségének.

A kinézet alapján való döntés természetesen ugyan kevésbé megalapozott racionálisan, azonban ez nem jelenti azt, hogy automatikusan rossz is! Az emberek sok dologgal kapcsolatban hoznak inkább érzelmi (ebben az esetben tetszés) alapú döntéseket, már csak azért is, mert nem éri meg minden esetben logikusan és aprólékosan megalapozni, hogy mit miért teszünk: ez nagyon időigényes is lenne és egyáltalán nem hatékony. A legtöbbször tehát nem megyünk el matematikai pontosságig és alaposságig, hanem elfogadható megoldásokat alakítunk ki, úgynevezett heurisztikákkal – olyan egyszerűsített szabályokkal, következtetésekkel élve, amik sokszor (bár nem mindig) igazak. Ilyen elképzelés az is, hogy ha valakit vonzónak, szimpatikusnak látunk, akkor örömmel töltünk majd vele időt.

A kinézet alapján ráadásul több következtetést is le lehet vonni (akár önkéntelenül is), mint amit eleinte gondolnánk. A nők esetében a férfiak által megfigyelt, tetszést kiváltó külső jegyek például a mellek mérete, a testalkat (se túl sovány, se túl kövér ne legyen valaki) vagy a derék-csípő arány (még mindig a homokóra alkat a leginkább népszerű). Evolúciós pszichológiai magyarázatok szerint, ezek a jegyek azok, amik leginkább előrejelzik a nők termékenységének fokát, illetve az egészségességét. A férfiak esetén a nők is ugyanúgy megvizsgálják a testalkatot: az izomzat megléte vagy hiánya például evolúciós szempontból fontos előrejelzője a fizikai rátermettségnek, az egészségnek és az életkornak. A magasság is fontos jellemzője a férfiaknak: általában véve igaz, hogy a nők a náluk körülbelül 15-20 cm-el magasabb partnereket részesítik előnyben. Bár ez is egy külső jegy, azonban a kutatások alapján szorosan összefügg a férfiak dominanciájával és státusával. A magasabb férfiakat nagyobb valószínűséggel nevezik ki vezetőnek, általában véve magasabb a béreket keresnek meg és gyorsabban tudnak előrejutni egy-egy szervezeten belül, mint az alacsonyabb társaik. (Bereczkei, 2008)

Még mindig az arc a legfontosabb

A kinézet legfontosabb része természetesen az arc: mind a nőknél, mind a férfiaknál megvannak azok az univerzális jegyek, amelyektől szebbnek látunk valakit: a nőknél a nagy szemek, a magasan ülő pofacsontok, telt ajkak és kisebb áll, a férfiaknál a szélesebb, hosszabb áll, vastag szemöldökök és az arccsontok középső részének előrébb állása. Ezek kialakulása összefüggésben áll az ösztrogén és a tesztoszteron szinttel is, tehát fontos információkat nyújthat a egyén egészségességét és fertilitását illetően.

Ezeken túlmenően is sok információt tartalmaz egyetlen kép, hiszen kontextusa van és az, hogy milyen fényképet választ magának egy-egy felhasználó, beszédes a jellemével, identitásával kapcsolatban is. Egy képről sok esetben levonható következtetés azzal kapcsolatban, hogy valaki hogyan öltözködik, hord-e ékszereket vagy hogy van-e tetoválása vagy piercingje látható helyen. Az, hogy milyen emberekkel vagy állatokkal van együtt és hogyan viszonyul hozzájuk a fotón, szintén beszédes lehet, akárcsak az, hogy éppen mit csinál az illető: szörfözik vagy olvas, mosolyog, vagy elmereng? A képek beállítása is árulkodhat a felhasználó jelleméről: ha valaki közeli képet tesz fel magáról, az általában azt jelzi, hogy az illetőnek van önbizalma és nem akarja rejtegetni az esetleges hibáit sem. A képen szereplő dolgok tehát sokszor árulkodnak többről, mint egy véletlenül elkapott pillanatról, hiszen szándékosan  lettek kiválasztva.

A döntési folyamat tehát összességében nem annyira racionálisan megalapozott, mint bármilyen másik társkereső programnál, sokkal inkább egy esetleges jó döntéshez szükséges minimumokkal operál, azonban ez a könnyű használhatóságának a kulcsa, ami szintén növeli a népszerűségét. Ráadásul telefonon használható, ami azt jelenti, hogy akár egy buszra várva el lehet vele játszani, egyszerűen, gyorsan használható és szórakoztató – még akár annak is, aki nem feltétlenül párkeresési céllal regisztrál.

Írta: Szöllösi Eszter

www.way-pszichologia.hu

Önismereti és párkereső tréning a Balatonnál

Önismeret és párkeresés a Balatonnál

Felhasznált irodalom:

https://www.washingtonpost.com/news/the-intersect/wp/2015/08/13/absolutely-everything-science-knows-about-how-tinders-changing-the-way-we-date/
 

Bereczkei Tamás EVOLÚCIÓS PSZICHOLÓGIA OSIRIS KIADÓ BUDAPEST, 2003

https://techcrunch.com/2014/09/27/tinder-and-evolutionary-psychology/

Manapság jóformán közhelynek számít, hogy a férfiak és a nők eltérő módon kommunikálnak (különösen, ha az érzésekkel kapcsolatos témák kerülnek elő) és kísérletek is bizonyították, hogy a „gyengébbik” nem képviselői nagyobb intenzitással élik meg érzéseiket és  pontosabban is kommunikálják azokat a férfiaknál, e mellett pedig nagyobb érzékenységgel is reagálnak környezetük ingereire.[i]

A különbségek magyarázhatóak részben biológiai okokkal is (rá lehet fogni a hormonokra például), azonban a gyerekkori élményekre is visszavezethetőek, melynek egyik oka a nemek erős társadalmi sztereotipizáltsága. Az ilyen társadalmilag (sokszor hallgatólagosan) elfogadott normák, melyek a nemek különböző viselkedéssel kapcsolatos elvárásaira vonatkoznak, befolyásolják, hogy a férfiak és nők mit észlelnek saját maguk számára elfogadható viselkedési mintaként, mennyire érzik illendőnek kifejezni egyáltalán az érzéseiket. Egy 2004-es vizsgálatban például, melynek során 48 országban kérdeztek férfiakat és nőket az érzelemkifejezések sajátosságairól, azt találták, hogy az öröm és boldogság kimutatása a lányoknál jobban elvárt, míg a fiúknál inkább a félelemnélküliség és harag érzéseinek elfojtása a kívánatosabb.[ii]

Ezek a sztereotípiák mélyen gyökereznek és a gyermekek egészen kicsi koruktól kezdve szembesülnek velük: kísérletekkel bizonyították, hogy a felnőttek még egy csecsemő esetén is máshogy észlelik a kisgyermeket és máshogy is viselkednek egy lánnyal, mint egy fiúval. Eckert (2003) könyvében számos példát hoz erre a jelenségre: egy kísérletben például síró csecsemőkről mutattak videót a résztvevőknek, és azt találták, hogy a kísérleti személyek, amikor úgy gondolták, hogy az adott kisgyermek fiú, haragosnak hallották a sírását, míg ha lánynak gondolták a csecsemőt, ijedtnek észlelték őt. Egy másik esetben pedig 24 órás kisbabák méretének megtippelésekor egyértelműen a kisfiúnak hitt gyerekeket látták nagyobbnak a kísérleti személyek. Ezek az észlelésbeli különbségek természetesen hatással vannak arra is, hogy a felnőttek hogyan viselkednek a csecsemőkkel: általában szelídebben bánnak egy kisbabával, ha kislányról van szó és játékosabban viselkednek vele, ha kisfiúnak gondolják. Másként is kommunikálnak a különböző nemű gyerekekkel a szülők: a lányoknak több kicsinyítő képzős szót mondanak (többet és intenzívebben gagyoganak), és gyakrabban használnak feléjük érzelmi állapotokat leíró szavakat, míg a fiúk felé több direkt tiltó szerkezetet alkalmaznak. Ez ráadásul teljesen független attól, hogy a gyerekek egyébként jól vagy rosszul viselkednek-e, mennyire aktívak vagy milyen a természetük; a szülők egy részében tehát valószínűleg mindentől függetlenül megfogalmazódik egy olyan előfeltételezés, hogy a fiúk rosszabbak és jobban szabályozni kell őket.[iii] A fiúk és a lányok eltérő viselkedése tehát, legalább részben, annak következménye, hogy a felnőttek más válaszokat és visszajelzéseket adnak a különböző nemű gyerekek ugyanolyan viselkedésére. Ezáltal a gyerekek a szüleik által (sokszor öntudatlanul) közvetített sztereotípiák, viselkedésminták hatására az érzelmeik kifejezésének különböző mélységeihez szoknak hozzá. Megfigyelték például, hogy míg egészen kicsi korukban többé-kevésbé ugyanannyit sírnak fiúk és lányok, addig az idő múlásával a fiúknál ez egyre kevesebbszer fordul elő.

Ezek a már csecsemő és kisbaba korban is megjelenő nevelési különbségek a későbbiek folyamán csak erősödnek. A szülők az érzelmeiket (a harag kivételével) lányaikkal beszélik meg, és ők alapvetően több érzelmi megnyilvánulással is találkoznak: a kisbabákkal játszó anyák a lányuk felé az érzelmek szélesebb spektrumát mutatják, mint a fiúk felé, és a lányoknak – ha érzelmekről beszélnek – részletesebben beszélnek magáról az érzelmi állapotról, mint a fiúknak. Amikor a szülők óvodáskorú gyerekeiknek mondanak meséket, több érzelmi színezetű szót használnak az inkább „lányos”, mint a „fiús” meséknél.[iv]

A különbségekhez az is hozzájárul, hogy a lányok a kapcsolataikat is máshogy észlelik, mint a fiúk: mást várnak el a barátaiktól, mást sugároznak magukról a többiek felé. A fiúk önállóságukra, saját erejükre büszkék, a lányok pedig inkább egy kapcsolati háló részeként észlelik önmagukat. Ennek természetes következménye, hogy a lányok nagyobb hangsúlyt fektetnek egymással való kapcsolatukra, jobban odafigyelnek a körülöttük lévők érzéseire, illetve a saját másokkal kapcsolatos érzéseikre, míg a fiúk inkább arra törekszenek, hogy erősnek, függetlennek lássák és láttassák magukat. A lányok tehát kapcsolat-orientáltabb érzelemszabályozással rendelkeznek, a férfiaknál jobban törekednek a pozitív kapcsolatok kialakítására, ugyanakkor általában jobban szabályozzák negatív érzelmeiket, melyekkel másokat megbánthatnának. A férfiak ezzel szemben gyakrabban és nagyobb intenzitással fejeznek ki dühöt vagy büszkeséget egymással szemben, melyek a riválisaikat háttérbe szoríthatják. Az iskolában ennek segítségével lesznek ők a bandavezérek, evolúciós fejlődés szempontjából azonban az idők során, ez segíthetett, hogy ők szerezzék meg a legtöbb élelmet, vagy a több földet. Az ő érzelemszabályozásuk tehát inkább státuszorientált módon fejlődött az idők során, melynek folyománya az is, hogy például a félelmet vagy a bűntudatot inkább igyekeznek elfojtani, mint a nők, hiszen a dominanciaharcok során ezek semmiképpen sem volta adaptívak. E mellett kevésbé törődnek a pozitív érzelemkifejezéseik elmulasztásának negatív következményeivel is (ebből fakadhat, hogy ők azok, akik gyakrabban felejtik el az évfordulókat, vagy, hogy kevésbé érzik szükségét kifejezni, az anyósuk iránti szeretetüket).[v]

 Az érzelmek más módon való megélése és kifejezése természetesen meghatározza a beszédtémákat is, ahogy Tannen a You Just Don’t Understand című könyvében rámutat, a férfiak inkább tényekről, „dolgokról” beszélgetnek szívesebben, a nők pedig érzésekről, érzelmi kapcsolatokról.[vi]

E szerint a lányok már csak a körülöttük lévők elvárásai miatt is alapvetően ügyesebbek a kommunikációban és gyorsabban is fejlődnek ilyen téren, gyakorlottabbak lesznek az érzelmek megfogalmazásában is, míg a fiúknál, ahol az érzelmekről való beszéd nem kap hangsúlyt, egy idő után kevésbé tulajdonítanak jelentőséget nem csak a maguk, hanem mások lelkivilágának is. Ez a különbség az agresszió megnyilvánulásában is észrevehető már 13 éves kor körül: míg a lányokra inkább a verbális agresszió a jellemzőbb, a fiúk direkt módon próbálják megoldani a konfliktusaikat.[vii]

A későbbiekben is megjelennek ezek a kommunikációs különbségek: a nőkben jobban benne van az igény, hogy megértessék férjeikkel mikor, miért és hogyan éreznek. Házasságok megfigyelésénél azt találták, hogy a nők alapvetően több érzelmet fejeznek ki férjeiknél, különösen több negatív érzelmet, mint például a harag. A férfiak inkább visszavonulnak, ha konfliktushelyzet adódik, kerülik a szemkontaktust és kevésbé figyelnek oda párjukra. Ha a helyzet különösen súlyos, akkor ráadásul még inkább igyekeznek elkerülni az egész konfrontációt, még kevesebbet mutatnak magukból és még inkább leszabályozzák érzéseiket.[viii]

Gottman ezzel kapcsolatos kutatásai arra világítanak rá, hogy általában ez az elzárkózás a feleségből még erőteljesebb kritikát és indulatokat vált ki: amikor a férjek önnyugtatásba kezdenek, a szívverésük ütemét percenként tízzel lejjebb tudják szállítani, azonban ezzel párhuzamosan párjuk szívritmusa szökik magasra. Azt látva, hogy a férj kihátrál a konfliktusból a helyett, hogy őt meghallgatva megoldást keresne rá, a nők még ingerültebbé válnak, s még hevesebben vetik bele magukat a vitába. A férfiak ilyenkor már jogosan megbántva érzik magukat, és, hogy kivédjék a Gottman által özönvíznek nevezett jelenséget, amikor elönti őket az érzelmi áradat és nem tudnak uralkodni magukon, egyszerűen kilépnek a helyzetből (hiszen, ahogy már említettük rájuk már gyerekkortól kezdve kevésbé jellemző az agresszió szavakkal történő kifejezése), magukra hagyva feleségüket a dühükkel, aminek eredményeképpen valószínűleg a nő lesz érzelmi özönvíz áldozatává.[ix]

Ebből is látható, hogy a férfiak és nők eltérő stratégiája az érzelmek kezelésére nem csak unatkozó pszichológusok kísérleti eredményeiben megnyilvánuló elmélet, hanem nagyon is fontos gyakorlati relevanciája van akár csak egy egyszerű párkapcsolat kommunikációs mintázatait vizsgálva is. Nem véletlen a nők és férfiak különbségeit firtató humoros hangvételűtől tragikusig terjedő regények, filmek sokasága. Valóban létező, társadalmilag komolyan megalapozott különbségről van szó, amit áthidalni talán sosem lehet teljesen, azonban a másik jobb megértésével megkönnyíthetjük a saját magunk és párunk életét is.

 Írta: Szöllösi Eszter

[i] Bereczkei Tamás (2008): Evolúciós pszichológia, Osiris Kiadó, Budapest

[ii] Brody, L. R., Hall, J. A. (1993). Gender and emotion in context. In M. Lewis & J. Haviland (Eds.), Handbook of emotions, 395-408.o.

[iii] Penelope Eckert (2003): Language and gender, Cambridge University Press, Cambridge

[iv] Daniel Goleman(1997): Érzelmi intelligencia, Háttér Kiadó, Budapest

[v] Bereczkei Tamás (2008): Evolúciós pszichológia, Osiris Kiadó, Budapest

[vi] Daniel Goleman(1997): Érzelmi intelligencia, Háttér Kiadó, Budapest

[vii] Daniel Goleman(1997): Érzelmi intelligencia, Háttér Kiadó, Budapest

[viii] Brody, L. R., Hall, J. A. (1993). Gender and emotion in context. In M. Lewis & J. Haviland (Eds.), Handbook of emotions, 395-408.o.

[ix] Daniel Goleman(1997): Érzelmi intelligencia, Háttér Kiadó, Budapest

„A férfi helye munkahelyen, a nőké pedig a tűzhely mellett van.” Klasszikus sztereotípia a nemi szerepekről, melynek természetesen – Magyarországon és Európában – komoly kulturális gyökerei vannak. A jelen bejegyzés a nemi szerepekkel kapcsolatos társadalmi elvárásokat, azok kialakulásának okait igyekszik (a teljesség igénye nélkül) körbejárni.

Elsőként talán érdemes tisztázni a kérdéskörben előforduló fogalmakat. Alapvetően megkülönbözetünk társadalmi és biológiai nemet. Az előbbi esetében viszonylag egyszerű a definíció, hiszen anatómiai jellegzetességek mentén kategorizálunk. A társadalmi nem fogalmát azonban tovább lehet árnyalni: beszélhetünk nemi identitásról és nemi szerepről, melyek két különböző dolgot takarnak, azonban szorosan egybefonódnak. A nemi identitás az egyén szubjektív élménye a saját nemével kapcsolatban: valaki férfiként vagy nőként definiálja magát, ami a saját magáról alkotott énkép egy fontos része. Ez a beazonosítás először kisgyermekkorban (3-5 év között) történik meg Eriksson és Freud fejlődéselmélete szerint egyaránt, amikor a gyerekek ráébrednek a saját nemükre, elkezdik megérteni, hogy ők kisfiúk, illetve kislányok. Freud elmélete szerint ebben az életkorban élik át a gyerekek az Ödipális komplexust, aminek, nem feltétlenül szó szerint értelmezve, valóban fontos jelentősége van a gyermekek életében: ebben az életkorban a kisfiúk az édesanyjukba, míg a kislányok az édesapjukba „szerelmesek”, ezért nekik akarnak megfelelni. Egy kiegyensúlyozott családi környezetben ez azt jelenti, hogy az apa, illetve az anya által választott személyhez akarnak majd hasonlítani: ilyenformán a szülők a saját nemi szerepekkel kapcsolatos elképzeléseiket közvetítik a gyerekek felé, akik az azonos nemű szülőt látják majd példaképnek a saját nemi identitásuk fejlődése során. Freud szerint körülbelül 6 éves korra alakul ki a gyerekek nemi azonosságtudata, azonban ez az identitás természetesen a tapasztalatok és a világról gyűjtött egyre több tudás birtokában, változhat. 

A társadalmi nem másik fontos alkotóeleme a nemi szerep, ami alapvetően kulturális gyökerekkel rendelkezik: azoknak az elvárásoknak, ideológiáknak az összessége, amit az egyént körülvevő társadalom férfias, illetve nőies feladatoknak, tulajdonságoknak tart. Azt mondjuk például, hogy a nők gyereket szülnek, palacsintát sütnek és szőrtelenítik a lábukat, a férfiak pedig vízvezetéket szerelnek, munkába járnak és edzőteremben erősítik az izmaikat. A gyerekek a nemi identitásuk mentén, azt folyamatosan formálva és alakítva válogatnak a nemi szerepek között is, melyeket alapvetően a szocializáció útján tanulják meg.  Brim (1966) megfogalmazásában ez egy olyan „ folyamat, amely által az egyének olyan tudásra, képességekre és állapotokra tesznek szert, amely alkalmassá teszi őket arra, hogy a különböző csoportoknak és a társadalomnak többé-kevésbé hasznos tagjaivá váljanak.” Ez többféle módon valósul meg, például utánzás vagy a szülői ösztökélés hatására.

A gyerekek alapvetően beleszületnek egy szülői elképzelésbe, ami meghatározza, hogy hogyan kell lányként vagy fiúként viselkedni és ezt tanulják meg: nincs rá bizonyíték, hogy ha a társadalmi elvárások nem alakítanák a gyerekek preferenciáit, a fiúk akkor is autókkal, a lányok pedig babákkal játszanának. A szülők azonban egészen csecsemőkortól kezdve lányként vagy fiúként bánnak gyermekükkel (kékre vagy rózsaszínre festik a kisbaba szobáját, fiús vagy lányos bébijátékot és ruhákat vesznek neki, elképzelik őket focimeccsen vagy a táncóra közben), bizonyos viselkedéseket helyeselnek, másokat pedig kevésbé bátorítanak, a gyerekek pedig e szerint kezdenek el cselekedni. Természetesen az, hogy ki mennyire érzi szükségét, hogy ezeknek a szerepeknek megfeleljen, sok mindentől függ, például attól is, hogy mennyire azonosul az őt körülvevő, különböző nemi szerepet hangsúlyozó emberekkel valaki.

Margaret Mead antropológiai vizsgálatai voltak az első tapasztalati bizonyítékai annak, hogy a különböző nemi szerepek különböző társadalmakban másként alakulnak. Mead három Új-Guineai törzset vizsgálva azt állapította meg, hogy mindháromnál más és más viselkedést várnak el az egyénektől. Az első Arapesh-ben élő csoport tagjai közül mind a férfiak, mind a nők békés természetűek voltak, és nem háborúztak. A második mundugumor-nak nevezett törzsben ennek épp az ellenkezője volt megfigyelhető: mindkét nem harciasabb természetű volt. A harmadik megfigyelt törzs körében, a tchambuliknál, pedig eltérően az amerikai-európai kultúrkörben megszokottól a nők dolgoztak inkább, míg a férfiak jellemzően a saját maguk szépítésével, csinosításával voltak elfoglalva.

Bár Mead eredményeinek a hitelességét a későbbiekben sokan megkérdőjelezték, az azonban más kutatásokból is egyértelmű, hogy társadalmi berendezkedéstől függően, más-más szerep jut osztályrészül férfiaknak és nőknek. Egy kulturális összehasonlító vizsgálatban Gneezy, Leonard és List (2009) például  egy patriarchális berendezkedésű afrikai törzset (maszájok) és egy matrilieáris (ahol a friss házasok az nő családjához költöznek és az öröklődés is anyai ágon történik) felépítésű indiai csoportot (kashi) hasonlított össze a versengés szempontjából, és azt találták, hogy az előbbiben (a nyugati kultúrákra is jellemző módon) a nők kevésbé versengőek férfi társaiknál, utóbbiban azonban éppen a nők voltak versengőbbek.  (Meskó, Láng, Miklós, Ferenczhalmy, Glöckner, 2013)

Magyarországon a nőknek szánt nemi szerepek között a gyermekek gondozása van az első helyen – ez derül ki egy 2005-ös nemzetközi összehasonlító vizsgálatból (Pongrácz Tiborné, 2005).  A kutatók több országon belül mérték a különböző véleményeket, és a válaszadók Magyarországon értettek egyet a leginkább azzal a két állítással, hogy „Fontos ugyan a munka, de a nők többsége számára az otthon és a gyermekek fontosabbak.” illetve, hogy  „A férj feladata, hogy keresetével biztosítsa a család megélhetését, a feleség feladata, hogy ellássa az otthoni feladatokat.”

A különbséget jól jelzi, hogy míg egy 100-as skálán az első állítással egyetértők száma Magyarországon 79-es indexet ért el, addig Hollandiában például ugyanez az arány 33 volt. Láthatjuk, hogy még Európán belül sem hasonlóak az elképzelések és az elvárások a családok tagjainak nemi szerepét illetően.

Bár a nemi szerepek alapvetően kulturálisan és társadalmilag meghatározottak,  azt a tényt sem szabad figyelmen kívül hagyni, hogy vélhetően a biológia is közrejátszott abban, hogy a történelem során milyen női és férfi szerepek alakultak ki.  Több vizsgálat is bizonyítékot talált rá, hogy a tesztoszteronszint mértékének is köze van a nemi identitás alakulásához, és tagadhatatlan tény, hogy a férfiak (akiknél ez a hormon általában nagyobb arányban van jelen), jellemzően versengőbbek, önérdek-érvényesítőbbek, mint a nők, akik általában magukat is inkább a gondoskodással és a szociábilitással kapcsolatos tulajdonságokban érzik erősebbnek. Az is valószínű, hogy biológiai oka is van annak, ha valaki egyik- vagy másik szereppel azonosul:  Baucom, Besch és Callahan (1985) vizsgálatában például bizonyítékot találtak rá, hogy azokra a felnőtt nőkre, akire inkább a nőies szerep-elvárások voltak jellemzőek, alacsonyabb tesztoszteron szintet mértek azokhoz képest, akiknek a nemi szerepe férfiasabb képet mutatott  (Meskó, Láng, Miklós, Ferenczhalmy, Glöckner, 2013).     

Látható tehát, hogy mennyi mindenen múlik, hogy végül milyenné válik az ember és milyen szerepeket választ magának élete során. Nem csak a biológiától függ, hanem többek között attól is, hogy valaki milyen családban nő fel, kikkel találkozik élete során, kivel azonosul, milyen kultúrába születik vagy éppen milyen társadalmi kényszerekkel kénytelen szembenézni (lehetséges például, hogy valaki családanyaként szeretné leélni az életét, azonban kénytelen dolgozni pénzügyi megfontolásból).  „Senki nem születik nőnek, azzá lesz.” – mondta Simone de Beauvoir, és ezt az idézetet általánosítva és kibővítve még inkább igaznak érezhetjük: senki nem valakinek születik, hanem valakivé válik.

Szöllösi Eszter

Az év vége és a karácsony sok embernél az ünnepek nyugodt, boldog megélése helyett számtalan stresszfaktort hordoz magában, amit nem könnyű a helyén kezelni. Az év vége gyakran a munkahelyeken is feszültebb időszak, ráadásul, ha a levegőn van az ember, akkor is 90%-ban sötét van körülötte, a fény és a meleg pedig hiányoznak ahhoz, hogy lelkileg és testileg elégedettek legyünk. A szabadtéri programok hiányával az átlagos ember kevesebbet is mozog, ami szintén negatív hatással lehet a hangulatunkra. Ehhez jön még hozzá, a decemberi költekezés, ami nem csak a pénzkiadás ténye miatt okozhat stresszt, hanem az a felett érzett aggodalom miatt is, hogy mindenkinek a megfelelő ajándékot tudjuk-e beszerezni. Ez ráadásul nem egyszerű hadművelet, hiszen a bevásárlóközpontokban tömegek vannak, a zsúfoltság pedig agressziót válthat ki az emberekből. Karácsonykor pedig az ünnepi készülődés is tetézi az emberek egyébként is mozgalmas mindennapjait.

 A stresszhelyzet olyan esetekben alakul ki, amikor az ember szokatlan, fenyegető eseményeket élnek át, és úgy érzik, elveszítik a kontrollt az események felett. A stresszorok természetesen mindenkinél más-más dolgokhoz kötődnek, egyéni tűrőképesség kérdése is, hogy mit élünk át nehéz helyzetként, de mindenképp jelentős, ha a mindennapi helyzetektől eltérő szituációkban kell helytállnunk, ha olyan eseményekkel találkozunk, ami az általános problémamegoldó módszereinkkel nem kezelhető. Természetesen a karácsonyi ünnepekhez kötődő történések  alapvetően pozitív események, mégis sokan nehezen élik meg őket, ami már csak a fentebb felsorolt tényezők együttes jelenléte miatt sem érthetetlen. Thomas Holmes és Richard Rahe összeállítottak egy skálát a leggyakoribb stresszkeltő eseményekről,  ami így fest.

(forrás: http://www.szorongas.hu/stressz.html)

Nem véletlen, hogy a karácsony is szerepel rajta, hiszen a mindennapokhoz képest ez is egy eltérő és jelentős energiabefektetést igénylő élethelyzet. Az esetleges nehézségek ellenére azonban nem kell, hogy negatívan is éljük meg.

Mit lehet tenni?

Semmiképp nem segít, ha túl sok feladatot vállalunk magunkra és nem vonunk be másokat. Ha mi is látjuk vendégül a rokonságot, ne mi legyünk az egyetlenek, akik dolgoznak azon, hogy szép legyen az ünnep: kérjük meg a családtagjainkat, hogy vegyék ki a részüket a készülődésben (sütés, főzés, takarítás, díszítés). Stresszhelyzetben sosem jó taktika, ha túl magas célokat tűzünk ki magunk elé, mert előbb-utóbb megoldhatatlannak fogjuk érezni a helyzetet, ami frusztrációhoz, szorongáshoz vezet: inkább legyen az előre eltervezettnél eggyel kevesebb fogás, de ne mondjunk le róla, hogy számunkra is élvezet maradjon a készülődés. Ehhez fontos a tudatosság, a kontroll érzése.

Nem szabad áldozatként gondolnunk magunkra, akik mások számára próbálnak ünnepet varázsolni, másokat szolgálnak ki. Egy helyzetben átélt érzelmeink többnyire abból a tényből fakadnak, hogy hogyan értelmezzük az adott eseményt: ha áldozatként értékeljük, látjuk magunkat az ünnepek alatt, így is fogjuk érezni magunkat, és könnyen eluralkodik rajtunk a hajszoltság, kihasználtság érzése. Fontos, hogy azt érezzük, kontrollunk van az események felett: nem azért csináljuk meg a süteményt, mert senki más nem csinálná meg, és mert ez a „feladatunk”, hanem azért mert élvezzük, hogy készülődünk az ünnepre. Kísérletek is bizonyítják, hogy ha az ember úgy érzi, uralja a helyzetet, be tudja jósolni a történéseket, amiben van (akkor is, ha esetleg feszült helyzetről van szó), akkor csökken a stressz érzése.

Amikor úgy érezzük, hogy összecsapnak a fejünk felett a hullámok, stresszhelyzetben vagyunk, alapvetően mindig kétféle módon segíthetünk magunkon: probléma- és érzelmi fókuszú megküzdéssel. A probléma fókuszú megküzdés inkább a negatív helyzet megváltoztatására irányul, az érzelmi fókuszú pedig a negatív érzelmi állapot megszüntetését célozza. Egy karácsonyi készülődés okozta stresszhelyzetben érzelmi fókuszú megküzdés lehet például, ha megiszunk egy-két pohár bort, hogy jobb kedvünk legyen, vagy kisírjuk magunkat, ha túlságosan felgyülemlik a feszültség. Ez a fajta megküzdési mód, az olyan helyzetekben hasznos, amikor magán a helyzeten, ami a problémát okozza, képtelenek vagyunk változtatni, mert teljesen rajtunk kívül álló tényezőktől függ. A problémafókuszú megküzdés a karácsonyi élethelyzetekre vélhetően jobb válasz, hiszen legnagyobb részben tudunk változtatni a helyzeten, ha segítséget kérünk a körülöttünk lévőktől, tudatosan megtaláljuk, hogy mi az, ami miatt számunkra is ünnep az ünnep, és teszünk érte, hogy ez ne vesszen el számunkra a készülődés közepette.

Szöllösi Eszter

A stressz mindennapi életünk része, ami szervezetünket sokszor próbára teszi, és hatalmas terhet rak ránk. Azonban feltehetnénk magunknak a kérdést, hogy ennek minden helyzetben így kell-e lennie vagy tudunk-e tenni azért, hogy a stressz ne az életünket megnehezítő, hanem személyes fejlődésünket, illetve kapcsolatainkat segítő tényező legyen?

Nem szabad megfeledkezünk a stressz pozitív aspektusáról, hiszen átélhetjük egy-egy kellemes esemény kapcsán is (pl. készülődés a nagy napra), ilyenkor ezzel az élménnyel járó jó érzéseinket kell magunkban erősíteni, és lecsökkenteni rossz gondolatainkat, félelmeinket. Kellemetlen esemény bekövetkezésekor (pl. szakítás vagy válás) pedig a stressz segíthet a problémamegoldásban, arra sarkallva szervezetünket, hogy valamit tegyünk (pl. kérjünk segítséget) ebben a nehéz helyzetben. Ami mindkét helyzetben közös pont: hogy igyekezzünk a stressz során felszabaduló erős érzéseinket energiává átalakítani, és számunkra hasznos módon felhasználni.

A megküzdés a személy azon erőfeszítéseit jelenti, melyek arra irányulnak, hogy legyőzze a rá ható külső vagy belső fenyegetéseket. A megküzdés-kutatás többek között arra a kérdésre keres választ, hogyan küszöbölhetjük ki életünkből azokat a körülményeket, amelyek között a stressz megbetegít, és hogyan teremthetjük meg azokat, amelyek között a stressz személyes fejlődésünket segíti elő. A megküzdési folyamat révén ugyanis minden ember új készségeket, képességeket sajátíthat el, amelyet a később a jobban működő kapcsolatai szolgálatába tud állítani.

Több kutatásban is vizsgálták a férfiak és nők stresszel szembeni megküzdési stratégiáját, és azt találták, hogy a férfiak többnyire problémaközpontú, míg a nők az érzelemközpontú megküzdést preferálják. A problémamegoldó stratégia azt jelenti, hogy az egyén először pontosan meghatározza a problémát, majd lehetséges megoldási módokat dolgoz ki, ezek közül választ, majd végrehajtja a kiválasztott megoldást. Ez a stratégia azonban csak akkor csökkentheti a stresszt, ha sikeres.

Ezzel szemben az érzelemközpontú stratégia kevésbé a megoldás, mint inkább a helyzet által átélt fájdalmas, kellemetlen érzések csökkentésére irányul. Ez azzal magyarázható, hogy a nők számára fontosabb a szociális támogatás, jobban ápolják személyes kapcsolataikat, míg a férfiak igyekeznek minél önállóbb és megfontoltabb döntést hozni. Az eltérő hozzáállás a nemi különbségeken kívül, abból is adódik, hogy a férfiaknál a stresszfaktor főképp a szerepelvárásoknak való megfelelés, a siker- és a teljesítményorientáció, ezzel szemben a nőknél leginkább a munka és a családi kötelezettségek összeegyeztetése, a családi szerepnek való megfelelés okoz stresszt, de mindkettő ugyanúgy kihat a párkapcsolatra. A különböző stresszhelyzetekhez való leghatékonyabb alkalmazkodás akkor várható az adott személytől – legyen szó férfiről vagy nőről, ha minél többféle megküzdési készséggel rendelkezik, és rugalmasan tudja ezeket használni a helyzetnek megfelelően.

Korábbi kutatások azt is igazolták, hogy a párkapcsolat stabilitását, minőségét meghatározza a két fél külön és együtt átélt stresszének mértéke, illetve az ennek megszüntetésére irányuló közös erőfeszítés. A stressz átélése lehet direkt, mikor mindketten ugyanazzal a stresszes eseménnyel néznek szembe vagy mikor a stressz magából a kapcsolatból származik, illetve indirekt, amikor az egyik fél által megélt stressz mindkét félre hatást gyakorol. Mindegyik esetben mind közös, mind egyéni megküzdési stratégiák alkalmazására szükség van a stressz szintjének csökkentése érdekében. Ez annál sikeresebb, minél jobban ismerik és a különbségekkel együtt elfogadják egymást a felek, a saját érzéseiket elkülönítve tudják támogatni társukat, és képesek kompromisszumra. A közös megküzdés – mely mindkét fél számára hordoz előnyt - fenntartja vagy helyreállítja a kapcsolati egyensúlyt, szolgálja mindkét fél jóllétét a párkapcsolatban. Sok esetben önmagában nem is stressz, hanem annak tagadása okozhat problémát. Ugyan a stresszkeltő helyzetekben vegetatív szinten a pár mindkét tagja megéli a feszültséget, jelentős különbség lehet köztük ennek tudatosításában. A jelen lévő stressz tagadása csökkenti a hatékony közös megküzdést, gyakran a kapcsolat maga válik a legfőbb stresszforrássá. A feszültségteli helyzetek sokszor azt hívják elő az egyénből, hogy a partnertől várja a problémák megoldását és rejtetten saját belső <<intrapszichés>> konfliktusainak megoldását is. Az ehhez kapcsolódó kommunikációs megnyilvánulások, további feszültségeket generáló magatartást válthatnak ki, így a beszélgetés zsákutcába kerülhet. A stresszel való megküzdés nagyon jó előrejelzője lehet a felek kommunikációs stratégiája, ha a pár tagjai képesek problémáikat, illetve ezzel járó érzéseiket nyíltan megfogalmazni, nem csak önmaguk, hanem társuk számára is egy hatékony megoldási módot tudnak kialakítani.

A stressz által mozgósított egyéni, illetve közös megküzdési erőforrások hatással lehetnek a sikeres megküzdésre; ha ebben hasonlóak, vagy egymást kiegészítőek a partnerek, nagyobb valószínűséggel lesznek elégedettebbek a kapcsolatban. Ne féljünk tehát a stressztől, annak tagadása sokkal nagyobb problémát okozhat a kapcsolaton belül, míg az azzal való megbirkózás egy új szintre emelheti a kapcsolatot!

Balatonfüredi Ágnes