reblog

Régebben könnyebb volt párt találni - ezzel  a mondattal sokan egyetértenek. Annak ellenére viszont, hogy  ezt nem  jelenthejük ki így 100%-osan, az biztos, hogy nagyon mások voltak  a körülmények, valamint egy kialakult párkapcsolat is sok tekintetben máshogy működik.

A megváltozott körülmények ellenére mégis, majdnem mindenki ugyanúgy egy meghitt, intim párkapcsolat elérésére törekszik, illetve annak a társnak a megtalálására, akivel egy ilyen kapcsolatot létre tud hozni.

Mi az, ami nehezebbé teszi az ideális társ megtalálását?

A fogyasztói társadalmat jellemző választási szabadság, a lehetőségek garmadája eleve meghatározza ezt a folyamatot. Lehet, hogy elvileg több lehetőség akad az ismerkedésre, a világ bármely pontjában pillanatok alatt ott lehetünk, hol van már az az idő, hogy már a szomszéd falu is messzinek számított...De éppen ezért nem is teszünk bele annyi energiát egy-egy ember megismerésébe, nem akarunk felesleges köröket futni, mert nincs rá idő.

Másrészt, ha találunk 1-2 ideálisnak tűnő jelöltet, rögtön bevillan a kétség, hogy mi van, ha lenne nála jobb? Ez az érzés egyértelműen gátolja az elköteleződés kialakulását. A futó kapcsolatoknál tapasztalható izgalom viszont hamar elszáll, nem sok minden marad utána,  ez az üresség érzés pedig belehajthat egy újabb kapcsolatba, és így tovább. Az ördögi kört nehéz lesz megtörni.

A fogyasztói hozzáállás alapvetően egy csapda, ahol azt éljük meg, hogy „megérdemlem a legjobbat”, de a valóságban éppen ezzel kárhoztatom magam arra, hogy egyik kapcsolatból a másikba ugorjak bele, folyton csak kergetve a tökéletes partner elnevezésű délibábot. Ez az attitűd alapjaiban veszélyeztethet egy már meglévő kapcsolatot is, hiszen a rózsaszín köd felemelkedése után, könnyebben hisszük azt, hogy egy másik emberrel kielégítőbb lenne a kapcsolatunk. Holott az esetek nagy részében érdemes lenne még egy esélyt adni az aktuális kapcsolatnak, hiszen tudjuk, hogy a megoldatlan dolgok egy másik kapcsolatban idővel ugyanúgy felvetik a fejüket.

Elég nagy tudatosságra van szükség ahhoz, hogy az aktuális társadalmi folyamatokat, és a ránk ható dolgokat képesek legyünk elemezni, akkor ráadásul, amikor ezek éppen zajlanak, amikor benne élünk mi is. Nem tudunk ellene menni az aktuális trendeknek,  nem tudjuk kivonni magunkat teljesen a hatásuk alól. De kialakíthatunk egy olyan szerepet, amiben jól érezzük magunkat, amelyben őszinték tudunk lenni önmagunkhoz és felismerhetjük valós vágyainkat.

A párkeresés és egy párkapcsolat kialakítása, majd működtetésése is komoly önismereti kérdéseket vet fel. Ezeknek a kérdéseknek sok esetben van helyük: akkor is, ha régóta vagy szingli, akkor is, ha csak rövid távú kapcsolatokba tudsz bonyolódni, akkor is, ha a jelenlegi nem működik olyan harmonikusan...

A választás, pontosabban a jó választás képessége nagyon fontos: általa elkerülhető a sok csalódás, a válás, a rossz házasság. A választásod nem feltétlenül lesz csak attól jó választás, hogy nagy volt a merítés.. Sokkal inkább attól, hogy tisztában vagy a vágyaiddal, szükségleteiddel.

De a jó választás sem hoz önmagában biztos sikert. Visszatérve az előző gondolathoz: az is fontos, hogy mennyire vagy kitartó, mennyire becsülöd az aktuális párkapcsolatot, mennyi energiát akarsz még beletenni, látsz-e benne még a lehetőséget.

Tisztában kell lenni azzal, hogy a szabad választás lehetősége és a hatalmas választék éppen azt nehezítheti meg, hogy boldogok legyünk. Az sem cél ugyanakkor, hogy hatalmas kompromisszumok árán köteleződjünk el:  a régi értékek és hagyományok beépítése a mai társadalmi viszonyokba megoldást jelenthet.

Megfigyelhető egy  másik tendencia is: sokan várnak az igazira, a nagy Ő-re, miközben számtalan olyan lehetőséget hagynak figyelmen kívül, ami éppen hozzájuk szólna. Ez a nagy Ő általában rendkívül vonzó, szórakoztató, okos, van 3 diplomája legalább,  anyagilag stabil, gyereket akar, nem elvált és neki nincs még gyereke, és még sorolhatnám.

Talán érdemes lehet feltenni a kérdést, hogy nem túlzóak-e a vágyaid, nincs-e túl sok kritérium, aminek meg kell felelni. Ha így van, mi lehet az oka, hogy  a nálad fizikailag vonzóbb, okosabb vagy sikeresebb  partnereket keresed?

Ezek megválaszolásához fontos az önismeret, a tudatos attitűd, de persze nem árt odafigyelni a szívünkre, az intuíciónkra...és odafigyelni  a másik emberre, mert ha a figyelem is csak felszínes marad, akkor hogyan is várhatjuk, hogy a választásunk legyen jó..

Anda Csilla

Szerencsére nem történt baj pár héttel ezelőtt a H&M-ben, ahol azért alakult ki tömeghisztéria, mert egy menő ruhakollekció korlátozott számú termékére többen is pályáztak. Itt is zsúfoltság alakult ki, és amikor kinyíltak a kapuk, a vásárlók mindent félretéve elsőként akartak bejutni az üzletbe és megkaparintani a ruhákat. Csepeli (2008) műve alapján azért is veszélyesek az ilyen helyzetek, mert több kutatás is bizonyította, hogy ahol nagy zsúfoltság alakul ki, és az egyének korlátozva érzik magukat a tömeg miatt, könnyen válik az agresszió a helyzetből való szabadulás eszközévé. Ha nagyobb lett volna a tömeg és zártabb, szűk helyen zajlott volna, akkor akár a H&M­-es esemény is torkollhatott volna katasztrófába: ha a zsúfolt, kis mozgásteret biztosító körülmények hatására valaki fenyegetve kezdi érezni magát, a tömeg hangulatán gyorsan eluralkodhat a félelem (az izgatottság helyett) és mindenki agresszíven menekülni próbál.

Az emberek bizonyítottan is hajlamosak arra, hogy a körülöttük élők érzelmeit átérezzék és sajátjukként éljék meg. Malatesta és Haviland (1982) bizonyították, hogy a gyermekek az idő múlásával egyre inkább az édesanyjukra hasonlítanak érzelemkifejezések tekintetében. Ha több haragot látnak a gondozójukon ők is több haragot produkálnak már fél éves korban, azonban ha több örömöt, boldogságot tapasztalnak, ők is hajalmosabbak lesznek ilyen érzelmek kifejezésére. Hatfield, Cacioppo és Rapson (1994) érzelmi fertőzésnek nevezték el ezt a jelenséget. Ebből látható, hogy születésünktől kezdve hatással van ránk a körülöttünk élők érzelmi állapota.

Séllei Beatrix[1] a mellett érvel, hogy felnőtt korban, munkahelyi környezetben direktebb módon is megnyilvánul ez az összefüggés – gondoljunk csak arra, hogyha unott, munkagyűlölő, folyton panaszkodó munkatársakkal kell dolgoznunk, kevés esély van rá, hogy mi lelkesen végezzük majd a feladatainkat, ugyanakkor, ha motivált, inspiratív és energetikus környezet vesz körül minket, mi is képesek leszünk lelkesedni a munkánkért.” Az érzelmek ragadósak” – szokták mondani, és ez fokozottan igaz, ha nem csak két ember, vagy egy kisebb közösség tagjaként, hanem egy tömeg részeként tapasztaljuk meg őket.

Le Bon volt az első olyan gondolkodó, aki maradandó hatású művet írt a tömegek lélektanával kapcsolatban. Alapvetően úgy gondolta, hogy bár egy tömeg egyénekből áll, a csoportosulás hatására megváltoznak az emberek érzései, gondolatai, cselekvései. Előtörtnek belőlük az ösztönök, hiszen büntetlenül tombolhatnak, és egymás társaságában egyfajta hipnotikus állapotba kerülnek, ahol nem irányítják tudatosan a cselekvéseiket. Ebből fakad, hogy irracionális, érzelmek által vezérelt cselekvésekre is hajlamos a tömeg.  Egyfajta kollektív tömegtudat alakul ki, ahol elveszik az egyéni ítélőképesség, ezért La Bon szerint a tömeg irányíthatatlan, túlzó érzelmekkel rendelkezik, képtelen a gondolkodásra és a racionalitásra és könnyen felizgatható. 

"A tömegben lévő egyén fő jellemzője a tudatos személyiség beszűkülése (dezindividualizáció), s tudattalan indítékok, ösztönök előtérbe kerülése. Az érzelmek és gondolatok, a lelki infekció, szuggesztió útján egyirányúakká válnak, és könnyen végzetes cselekvéssé alakulnak (tömeghisztéria). Ennek oka, hogy egy egyén idomul a többiekhez, ösztöngátlásai feloldódnak." - áll a Mentálhigiénés pedagógiai szociálpszichológiai fogalomtárban (Sóósné Dr. Faragó Magdolna) tömegjelenség címszó alatt. 

A tömeghisztéria tehát egy felfokozott érzelmi állapotban lévő tömegnél könnyen előfordul - gondoljunk csak a 2011-ben történt tragédiára a West Balkánban (ahol három fiatal vesztette életét, a tömegpánik miatt, ami azért alakult ki, mert valaki „késelést” kiáltott) vagy idén év elején a Sanghajban történt ünneplő tömegre (ahol 36 embert tapostak halálra, valószínűleg azért, mert valaki hamis pénzt kezdett el szórni a tömegbe).

Mintzre hivatkozva Csepeli azt is kiemeli, hogy ebben az ilyen esetekben alapvetően „ingatag jutalomstruktúra” jellemző, ezért minden résztvevő ember elsősorban a saját hasznával törődik, mások cselekedeteit pedig hajlamos figyelmen kívül hagyni (például irracionális módon nyomul egy kijárat felé, holott, valószínűleg ha mindenki rendszerezve és egymás után vonulna, jóval hamarabb és kevesebb sérüléssel sikerülne kijutni).  Természetesen ekkor nem gondolkodnak a tömeg tagjai, hanem az érzések uralkodnak el rajtuk. Az embert ösztönei arra sarkallják, hogy kétféle reakcióval reagáljon, ha hirtelen támadás éri, ami félelmet kelt benne: elmenekül vagy harcra kel. Egy tömegpánik helyzetben, az első a használható válasz, így mindenki ezt a módot is követi, azonban ha mindenki ugyanazt a célt próbálja elérni ugyanazon a módon, a többiek figyelmen kívül hagyásával, akkor egymás akadályozásába torkollik a kísérlet, ebből is fakadnak a fent már említett tömegkatasztrófák.

Szöllösi Eszter

[1] http://www.cvonline.hu/blog/2012/hirek/fertoznek-az-erzelmek-a-munkahelyen/2804

A halogatás mint rossz szokás, erőteljesen jelen van az életünkben. Ha sokszor érzed azt, hogy „ már tegnap is késő lett volna” , akkor bizony te is a halogatók táborát erősíted.

Persze előfordul, hogy valaki  kizárólag csak a számára nagy horderejű döntéseket halogatja, például a házasodással, gyermekvállalással kapcsolatos döntéseket. Ezekre ebben a cikkben nem térnék ki. A halogatásról most, mint egy káros, a sikeres életvezetést negatívan befolyásoló folyamatról beszélek.

A "patópálság" mindig vicces kicsit, de amikor már nem az iskolában vagyunk, hanem a való életben, akkor egyáltalán nem mindegy hogyan és mennyire tudjuk kézben tartani a dolgainkat, vagyis az életünket.

Ismerjük azt, aki mindig fizet a könyvtárban, mert mindig lecsúszik a határidőről? Azt, aki megvárja, hogy az étel magától kimásszon a  hűtőből, pedig jól tudja, hogy ki kellene már dobni. Azt, aki leül reggel és elkezdi  a to do lista összeírását, de még délután is csak ugyanitt fog tartani, vagy esetleg már a listákhoz is írt listákat? Azt, aki számára  meghatározó alapérzés, hogy minden jó ötletét ellopják, és mindent megcsinálnak előtte?

Bárki, aki halogató típus, nagyon is tisztában van vele, hogy ezzel a hozzáállással akadályozza saját magát. Érdekes viszont, hogy a felismerésből a halogatás megszüntetése nem következik egyértelműen. Vajon miért volt képes a halogatás így meghonosodni a működési módjaink között, ha tényleg ennyire rossz szokásról van szó?

Talán nem kell azonnal alibiként segítségünkre hívni az evolúciós pszichológiát. Igen, tudom, hogy ez mindenre gyógyír, de most ne kezdjük el az önigazolást, és megkeresni, hogy miért is jó ez nekem. Hiszen mégiscsak jó ez valahol, mert ha nem halogattam volna, akkor most nem lenne ez, meg az, vagy nem így, meg úgy alakult volna az életem. Persze, egyfelől ez így is van, de ne felejtsük el a másik oldalt sem, ami már sokkal kevésbé vidám: amikor egyértelműen látszik, hogy mit hagytam ki vagy  mit szúrtam el, csak azért mert halogattam a végtelenségig.

Az ember általában arra törekszik, hogy élete minden területén ő irányítson. Szereti azt hinni, hogy nála a gyeplő, de ennek ellenére önként és majdhogynem dalolva adja meg magát a halogatás jelenségének. Pedig utána mindig rossz és sajnálhatjuk, hogy ezt megint elszúrtuk, de azért a következő felvonásban mégis ugyanezt a sikertelen forgatókönyvet fogjuk alkalmazni..

Hacsak egyszer meg nem unjuk. Baromira. Végérvényesen. Mint ahogy a függőségeinktől is így tudunk megszabadulni. Valami átkattan és hirtelen lesz erő,  megérzés, megvilágosodás, mindegy, minek nevezzük, valami, ami eddig nem volt és ami segít végre, végre.

Hogy ez a pont kinél mikor jön el, nem tudni. Előfordul olyan is, hogy soha nem jön rá az illető, miért is nem lett sikeresebb/ boldogabb, csak éli így a mindennapjait, évről évre. És olyan is akad, aki megszállottan próbálkozik, de véglegesen sosem szabadul. De van, aki szabadul a végén. Kemény munkával.

Én azt hiszem, hogy ezt lehet. Döntsd el. Te melyik akarsz lenni? Hova akarsz tartozni? Mennyire vagy elégedetlen, mennyire vált idegesítővé számodra ez a szokásod?

A témában rengeteg önsegítő könyv található a boltokban, de ahhoz, hogy ezek jól használhatóak legyenek, jó ha már eleve egy megfelelő szinten vagy, azaz legalább  a felismerés szintjén. Még szerencsésebb, ha már  a „tenni akarás” szintjén állsz, amikor írtani akarsz valami rosszul működő mechanizmust és vetni helyette valami jól működőt. Amikor komolyan és végérvényesen meg akarsz szabadulni ettől a berögződéstől.

Jöjjön az említett kemény munka eleje. Egyébként ez a folyamat óriási önismereti értékkel is bírhat számodra. Ha sikerül, az ráadásul hatalmas önbizalmat adhat, mint minden átugrott, lehagyott mérföldkő az életedben. Ha nem sikerül, akkor viszont fogd fel úgy, mint egy olyan  próbálkozást, ami még (!) nem hozta meg a várva várt gyümölcsét.

Először is tisztázzuk magunkban, hogy milyen típusú halogatók vagyunk? Inkább egyfajta hedonista attitűd jellemez minket és a kellemetlen, macerás feladatokat inkább lustaságból nem végezzük el a megadott határidőre, vagy inkább a komoly, bénító félelmek nem hagyják, hogy sikeresen végezzük a teendőinket? Mennyi motivációnk van, milyen feladatokban tudunk időre teljesíteni és milyen feladatokban csúszunk ki rendre a határidőből?

A második típusba tartozó halogatónak talán nehezebb dolga van: ki kell deríteni, tudatosítani kell azokat a félelmeket, amelyek az útjában állhatnak. Mitől fél, mitől szorong?  Legtöbben a kudarctól félünk: ha nem készülünk el, akkor csak az derül ki, hogy nem jól osztottuk be az időnket, de az, hogy a feladatban mennyire vagyunk tehetségesek, milyen jól oldottuk meg - nos, ezek véka alatt maradnak.

Paradox módon azonban olyan eset is előfordulhat, amikor a halogató éppen attól fél, hogy sikeres lesz! Még az olyan, első ránézésre pozitívnak tűnő események, változások is stresszt jelenthetnek, mivel hogy megváltozhatnak az életkörülményei, új szabályok lesznek érvényesek az életében. Mélyebb önvizsgálatot igényel ez a típus már csak azért is, mert messzire nyúló gyökerei lehetnek: ha valaki egy családi parancsként „kudarcra van programozva”, akkor jobb ezzel minél előbb szembenézni, hiszen ez épp a sikeres életvitelben gátolhatja.

A célok kitűzése, majd szisztematikus figyelmen kívül hagyása, feladása egy másik gondolatot is felvet. A célok kézzelfogható értelmet adhatnak az életünknek. Amíg van cél, addig van értelem, addig nem igazán kell foglalkozni az egyes zavaró, kínos, vagy fájdalmas kérdésekkel. De mi történik akkor, ha szépen sorban megvalósítom a céljaimat? Ha azok egyszer csak elfogynak és hirtelen nem lesz helyettük új cél? Ez a félelem is elég lehet ahhoz, hogy visszafogja a cselekvőt és idült halogatóként gúzsba kötve rángassa.

Ezek a mögöttes tényezők feltárhatók egyéni konzultációk segítségével, de önerőből is elkezdheted a változást.  A cikk következő részében ehhez adunk segítséget a  halogatás ellen bevethető praktikus tippjeinkkel.

Anda Csilla

A párválasztás, az együttélés és az utódgondozás változatainak kialakulására számos különféle (társadalmi, filozófiai, történelmi, gazdasági, biológiai, stb) ok és elmélet létezik, több száz oldalt lehetne megtölteni ezzel a történettel, ezért az alábbi sorokban a teljesség igénye nélkül próbálom meg körbejárni néhány aspektusát.

            Alapvető evolúciós elmélet, hogy azoknál az állatfajoknál, ahol  a hímek nem vesznek részt az utódgondozásban, a nőstények a minél egészségesebb, erősebb és életképesebb („jópasi”) hímeket választják párnak, hiszen máskülönben (genetikai okokból) csökkentik az utódaik életbenmaradási és későbbi szaporodási esélyeit. Azoknál az állatfajoknál azonban, ahol a hímek részt vesznek az utódgondozásban, más szempontokat is figyelembe vesznek a nőstények: leginkább azt, hogy mennyire képesek és hajlandóak a férfi egyedek részt venni a gyermeknevelésben! Ennek kiszűrését szolgálja az udvarlási rituálé: aki látta például az elsősorban gyermekeknek készült, de klasszikus dokumentumfilmet, a Sivatagi show-t, tudja, hogy a szövőmadaraknál a hím, minél bonyolultabb és látványosabb odút épít, a kiszemelt hölgymadár annál nagyobb eséllyel választja őt társául.

            Az emberek esetében, akárcsak néhány állatfajnál, a férfiak is részt vesznek az utódgondozásban. Ennek a szakemberek szerint az egyik legfőbb oka az lehet, hogy az emberi csecsemő minden más állatfajhoz képest fejletlenebb állapotban jön a világra, évek kellenek hozzá, hogy önellátó lehessen, az ehhez szükséges erőforrásokat pedig egyetlen szülő képtelen fedezni ilyen hosszútávon. Ez tulajdonképpen a házasság, a családban történő gyermeknevelés bölcsője; azonban nem feltétlen jelent páros tevékenységet.

            A monogámia, tehát az európai társadalmakban elterjedt egy férfi és egy nő közötti házasság intézménye nem feltélenülk evolúciós örökség. Alapvetően sok szakember gondolja, hogy az emberi közösségek jórészt a többnejűségre voltak berendezkedve a múltban. Evolúciósan már csak amiatt is így volt logikus, mert a nők és a férfiak szaporodási különbségei látványosak. Míg a nők egész életük során átlagosan 400 petesejtet termelnek, addig a férfiak naponta 80-150 millió spermiumot -  ezáltal biológiailag sokkal termékenyebbek a nőknél. Alapvetően tehát jóval több utód nemzésére képesek, ami növelheti a génjeik továbbörökítésének esélyét. Ezekben a társadalmi berendezkedésekben természetesen azoknak a férfiaknak van/volt lehetősége több nőt is feleségül venni, akik vagy vagyonosak - tehát egy feleségre arányosan többet tudnak áldozni, mint a társadalomban élő más agglegények, vagy valamivel kiemelkednek a többiek közül. Így a nők számára is kifizetődő egy adott esetben már feleséggel rendelkező, de társadalmileg előnyösebb párt választani.

            A klasszikus monogám kapcsolatok megjelenésének többféle oka is lehet, először például vélhetően olyan társadalmakban alakult ki, ahol kevesebb lehetőség van nagy vagyont felhalmozni (például vadászat esetén), ezért a nők is részt vesznek a család fenntartásában. Elsősorban itt jellemző az is, hogy a férfiak személyes figyelmet szentelnek a gyermekeiknek - törődnek velük, részt vesznek a nevelésükben. A modern társadalmakra különösen igaz, hogy igen költséges a gyermek felnevelése, illetve olyan úton való elindítása, hogy később sikeres szereplője legyen az erőforrásokért (vagyonért, státuszért, párért) folytatott társadalmi versenynek, ezért szükséges hozzá két személy befektetése. Ez valahol egy társadalmi kényszerítő erő, mely mellé az idők folyamán vallási tanítás is párosult.  A hippi korszak, a szabad szerelem jelszavával tört be a konzervatív 20. századi világba, hirdetői között a házasság intézményét sokan korlátozásként élték meg. Többek között ezt próbálja feloldani a  nyitott házasság ideológiája.      

            A  20. század második felében terjedt el az elképzelés, ami lehetővé teszi, sőt szorgalmazza, hogy a házaspárok a társukon kívül másokkal is létesítsenek szexuális kapcsolatot, hiszen az ilyen tapasztalatok még szélesíthetik is az egyébként szürkeségbe fulladó hétköznapokat.

Az O ’Neill házaspár '70-es években írt elterjedt könyvében a nyitott házasságok mellett foglal állást, és úgy gondolja, hogy a sikeres működéséhez az szükséges, hogy a házastársak ne a hagyományos házassági fogadalom szerint próbálják élni az életüket, ne egymás másik felévé váljanak, és ne kötődjenek totálisan a másikhoz (valamint természetesen ne is támasszanak ilyen igényeket vele szemben).

            Ez csak egyféle változat a hagyományos családmodell felbomlásának melléktermékeként, sokan a modern korban egyedül vállalnak gyermeket, egyedülállóként élik le az életüket gyermektelenül, vagy csak addig maradnak a párjukkal, amíg a gyerek miatt feltétlen szükséges. Mindent egybevetve sokat változott a család szerepe, jellege a társadalomban az utóbbi évszázadban, amiben valószínűleg a párválasztási szokások változásának is szerepe van. A szülők egyre kevésbé szólnak bele a gyermekeik döntéseibe, ezzel egy időben az egyéni választás szabadsága egyre nő. A párválasztás nem korlátozódik egy felületes ismeretségre a házasság előtt, már nem azzal kötjük össze az életünket, akit kijelölnek nekünk, hanem azzal, akivel szerelembe esünk (tulajdonképpen globálisan, hiszen a tárbeli távolságok is leküzdhetőek ma már). Mindenki úgy érzi, joga van a legjobbat kapni, joga van a boldogsághoz, minden pillantban, és azonnal.

„Mert megérdemlem” - szól a népszerű reklámszöveg, ami tulajdonképpen összefoglalja korunk polgárainak filozófiáját. A világ egyre kisebbé válik az embernek, hiszen egyre több részét ismerik meg – és minél többet kap valaki, annál többet akar. Az értékrend az önmegvalósítást támogatja, a „carpe diem”-et, hiszen rövid az élet. Ez a fajta filozófiai, erkölcsi változás is adta a nyitott kapcsolatok elterjedésének hátterét, valamint vélhetően annak egyik okát is, hogy a hagyományos házasságok számának durván fele válással végződik.

            Azzal, hogy az egyének egyre aktívabban vesznek részt a párkeresésben, választásban,  a szerelem a legerősebb motivátora a kapcsolatok működésének. Egy idős pap mondta egyszer, hogy meglátása szerint az a „baj” a mai fiatalokkal, akikkel a házassági felkészítőn találkozik, hogy nem tudják: a szeretet akarat kérdése. Lehet, hogy a másik iránti szeretet állandó akarását felváltotta a saját boldogságuk folytonos megvalósulásának akarása – és ez a filozófiai, értékrendi változás természetesen hatással van és lesz a családmodellek változására is.

Szöllösi Eszter